(elfeledett, régi szakmák nyomában)
Budapest, Gömb utca 7.
A cipész szakma illetve megnevezés alatt a lábbelik készítésével és javításával foglalkozó szakembert értjük. Magyarországon a 18. és a 19. században az egyik legjellegzetesebb, de mindenképpen a leggyakrabban előforduló szakma volt. Ekkor még a nagyobb falvakban is több, ezzel foglalkozó mester dolgozott. A hazánkban tevékenykedő mesterek komoly szakmai hírnévre tettek szert Közép-Európában, például a szintén híres bécsi cipészekkel való vetélkedés közben, hiszen tudjuk hogy a hazai nyersbőr termelés és kikészítés is több évszázados kiváló hagyományokra tekintett vissza.
Eredetileg a cipész még a varrócérnáját is maga sodorta majd szurkozta, s az illesztő-rögzítő faszegeket is ő készítette magának. A cipők talpára sarok és orrvasak kerültek. A megrendelések számának emelkedése miatt később nem csak ez változott, hanem e kézművességen belül egy speciális ipar, a kaptafa-faragó szakma kialakulásához vezetett. A kaptafa készítők tanult szakemberek voltak, akik a láb anatómiai ismereteinek birtokában faragták meg a többnyire egyedi, a megrendelő lábfejéhez igazodó termékeiket. Erre húzta rá a cipő-felsőbőrt, felsőrészt a cipészmester annak alakítása végett, majd összevarrta, összedolgozta az alsó résszel. A szakma is tagolódott, voltak akik készítették és voltak akik csak javították a cipőket, ez utóbbiakat hívták susztereknek.
Az egyszerűbb műhely kéziszerszámai: a kaptafa, a háromágú kaptavas, a cipész kalapács (íves-lapos, féldomború szegelő és bőralakító fejjel), a cipész fogó, a bőrfeszítő fogó, a vasmelegítő spirituszégő, a simító vasak, a görgős vasak, az öltés előjelző rádli, a cipész ár (az öltés helyét előlyukasztó nyeles faeszköz), a jelölő körző, a bőrvágó kés, a cipészasztal (pangli) és a háromlábú, ívesen mélyített kényelmes fa suszterszék.
A cipő alakjának a megtartása végett mind a cipészek, mind a háztartások egyszerűbb és bonyolultabb ,,működtetésű" úgynevezett sámfákat alkalmaztak, alkalmaznak, az utóbbi időkben ezek anyaga fém vagy műanyag is lehet.
Ma a szakma jórészt gépesített, ami az emberi erővel hajtott varrógépek elterjedésével kezdődött. A népesség növekedése és az ipari forradalom ,,vívmányai" erre a szakmára is rányomták a bélyegüket. Míg ma a géppel készült cipők előállításához elegendő a betanított munkások közreműködése, a hagyományos, kézzel készült, varrott, faszeges cipők elkészítéséhez jól képzett cipészmesterek kellettek. Mivel hazánkban viszonylag hosszú ideig nem oktatták ezt a szakmát, úgy tűnt, a szakma kihalófélbe kerül, azonban néhány éve ismét beindult a cipészképzés, így megvan az esély arra, hogy ismét egyre több szakember kerül ki ezekről a tanfolyamokról. Ennek ellenére ma már csak kevés cipészműhely létezik, ahol még mindig a régi módszerekkel készítenek lábbeliket, ezekkel az elnevezésekkel melyek a kivitelezésre is utaltak: faszeges, angol-varrott, goiser-varrott, német-varrott, keresztülvarrott.